Magyarország középkori egyházi emlékei

A magyar honfoglalást megelőzően a római kori Pannónia területén élőket a vallási sokszínűség jellemezte. A Kárpát- medencét a IX. század végén. elfoglaló magyar nomádállam pogány népessége - a leletek és írott források szerint - ismerte a kereszténységet, a zsidó vallás egy változatát és az iszlámot. Ez a pogány hitvilág találkozott az itt talált népek indoeurópai és más, jobbára pogány jellegű hitvilágával.

A keresztény vallásra térítés első hulláma erőszakos volt: a Géza fejedelem irányításával (970-997) szerveződő, majd I. (Szent) István (997-1000-ig fejedelemként, 1000-1038-ig királyként) jóvoltából létrehozott keresztény állam megszüntette az addigi viszonylagos vallási türelmet és sokszínűséget.

A középkori magyar királyság (1000-1526) korszakában az állam egybefonódott a latin-keresztény egyházzal. Államvallás a katolicizmus volt, amelynek a társadalom szervezésében, az oktatásban és a kultúrában - benne a művészetekben - betöltött szerepe tette Magyarországot végérvényesen a keresztény Európa részévé.

Az állam e fél évezredben időszakonként üldözte, máskor megtűrte a zsidókat, a mohamedánokat és az előprotestáns huszitákat. Tiltotta, s föld alá szorította a kereszténység előtti pogány hitet, valamint azt az iráni és keresztény hitelveket vegyítő eretnek vallási mozgalmat, amely a magyar honfoglalás előtt szerepet játszott a térségben. A történelmi múltú egyházak - katolikus, ortodox keresztény, zsidó és mohamedán - mellé négy protestáns egyház lépett a 16. században. A baptisták - újrakeresztelők - magyarországi missziója 1523-ban kezdődött. Az ugyanebben az időben fellépő lutheránus-evangélikus egyház szervezeti szabályzatát 1542-ben alkották meg. A magyarországi kálvinizmus szervezeti önállósága 1567-ban valósult meg. Az unitáriusok - Szentháromság-tagadók - 1566-tól keltezik egyházuk megalapítását, amely az egyetlen magyar alapítású, külföldön is tevékenykedő protestáns felekezet.

A keresztény állam kiépítése és a katolicizmus egyházszervező, civilizatórikus, kultúrateremtő munkája Magyarországon a kezdetektől fogva összefonódott. Az 1000-ben megkoronázott Szent István "király és főpap" (rex et sacerdos) volt. A kiépülő egyházszervezetet királyi magánegyházként kezelte. A királyi tanácsban a művelt, a szükséges írásbeliséget elvégző főpapok nélkülözhetetlenek voltak. Egyházi személyek műve volt Szent István törvényeinek megszövegezése - és még hosszú századokon át az egész magyar jogrend, törvény és ítélkezés. A velencei születésű, mártírhalált halt püspök Szent Gellért (kb. 980-1046) íróként is tevékenykedett, utolsó éveiben pedig kormányzati szerephez jutott. Hozzá hasonlóan egyházi íróként és politikusként egyaránt számon tartott Szent Mór (kb. 1005-1064), az első magyar főpap.

A latin-kereszténység legimpozánsabb korai emléke, a 996-ban alapított pannonhalmi bencés apátság (Budapesttől 90 kilométerre nyugatra) millenniuma évében került fel az UNESCO értékvédő listájára.

Szent László király (ur. 1077-1095) korában avatta szentté a pápa az első Árpád-házi személyiségeket, köztük az államalapító Szent Istvánt. Az utód, Könyves Kálmán (1095-1116), püspöki székből emelkedett királlyá. Az 1098-ban megalakult cisztercita rend munkakultusza föllendítette környezete gazdasági életét. A cisztercita papok munkája nyomán honosodott meg Magyarországon a bornemesítés, az istállózó állattartás, és új gyümölcsfajtákat fejlesztettek ki. A premontrei kanonok szerzetesek (1120-) ellátták a világi hívek lelki gondozását, oktatását, érdemeket szereztek az új írásbeliség elterjesztésében. A század végén szervezték meg az udvari kancellária intézményét, amelynek élén hosszú évszázadokon át egyházi prelátusok álltak.

A keresztény kultúra egyik kiemelkedő alkotása a Halotti Beszéd (1192-95), amely nemcsak a magyar, hanem valamennyi finnugor nyelv legrégebbi ismert összefüggő szövegemléke. Keletkezése összefügg azzal az igénnyel, hogy a papok a néppel való érintkezés alkalmával bizonyos imádságokat és a latin nyelvű szertartásokhoz kapcsolódó beszédeket magyarul mondjanak el. A beszéd -amelynek szerzője ismeretlen - a 12. század végén, 13. század elején íródott Pray-kódexben maradt az utókorra és ma a budapesti Széchenyi könyvtár őrzi.

A 12. századtól kezdtek nagyobb számban magyar ifjak külföldi egyetemekre járni. Közéjük tartozott Bánffy Lukács (kb. 1130- 1181) esztergomi érsek, aki Párizsban Becket Szent Tamás iskolatársa volt, s annak mártírhalála után meghonosította magyarországi kultuszát. Lukács vezette be pápai jóváhagyással végérvényesen a papi nőtlenséget. Egyházi és politikai téren útját állta a tartós bizánci befolyásnak, s a latin-kereszténység melletti elkötelezettség értelméről meg tudta győzni a kor kiemelkedő magyar királyát, III. Bélát (1172-1196) is.

Az egyházszervezetnek a 10. század végén megkezdett kiépítése a 12. század első évtizedében fejeződött be. (A két érsekség mellett, a horvátországiakkal együtt 12 püspökség jött létre, száznál több esperesi kerület, ezernél több plébánia, valamint számos bencés és augusztiánus kolostor működött ebben az időben.). Fokozatosan az ország egyötödére terjedt ki az egyházi nagybirtok. Állandósult az egyházi tized, ami a feudális járadék legáltalánosabb formája volt Európában. Ezt minden jobbágy fizette a római katolikus egyháznak. Minden korszerűsítés (két-, később háromnyomásos gazdálkodás, a több célra felhasználható vízimalmok) az egyházi birtokokról indult el. Megszervezték a latin nyelvű iskolahálózatot, az egyházi könyvtárakat, meghonosították a gregorián énekkultúrát Folyamatossá vált a személyes, illetve levelezésrévén megvalósított egyházi, illetve diplomáciai-politikai kapcsolat Európával.

A 13. században szegénységi fogadalmat tévő, prédikáló szerzetesrendek vertek gyökeret Magyarországon: a domonkosok (1231-) és a ferencesek (1232). E században (1246) alakult meg az első és egyetlen, ma is fennálló - magyarországi eredetű szerzetesrend, a pálosoké. A Thébai Szent Pál remete neve után létrehozott rend később elterjedt több európai országban, főként Lengyelországban, Németországban, Portugáliában. E három évszázadban az egyház és eszméi biztosították a magyar állam fennmaradását, azáltal, hogy segítettek egy elszigetelt nyelvű, nomád népalakulatnak megtanulni a latin-keresztény civilizációt és kultúrát. Egyidejűleg magyarországi katolikus szellemi, szervezeti és intézményi élet együtt haladt az európai egyházi kultúrával.

A középkori magyar állam további kétszáz évében a katolicizmusnak versenytársai jelentkeztek. Erőskezű, sikeres királyok, megizmosodó világi nagybirtokosság, a köznemesség és a városi patríciusok politikai szerepvállalása, a világi műveltség emancipációja egyaránt kihívást jelentett. Ebből a korból ered a katolicizmus kétarcúsága is: ellenzik is, képviselik is az új koreszméket (egyházi reformok, humanizmus, reneszánsz, a magyar nyelvű kultúra előretörése).

Ugyanebben a korban érik meg a katolicizmus magyarországi vallási hitegysége, amely közös jegyekkel fogja össze a magas és a népi kultúrát, a művészeteket és a hétköznapi életet. A magyar szellemi néprajz kutatói a 14-15. századra teszik - ma a moldvai (Románia) csángó-magyarok körében még élő - népi katolicizmus, úgymond "gótikus rétegét".

A magas kultúrában ugyanezt tükrözik többek között a korszak gótikus oltárképei (Szepesség, ma Szlovákia), a - jelenleg Prágában látható - Szent György szobor, a budai várpalota átépítésekor elföldelt szoborgaléria restaurált maradványai, a Budapesttől 105 kilométerre Győrben lévő Szent László herma. Beleillik ebbe a sorba a két rövid életű egyetem (Pécs, 1367, Óbuda, 1401) szellemi légköre is, valamint a - biztosan létező, de elveszett szövegű - katolikus Biblia- fordítás. Végül pedig tükröződik ez az egységes hitértelmezés a korszak növekvő számban magyarul megírt egyházi kézirataiban s a vallásos magyar szóbeliség prédikációiban.

A magyarországi humanizmus képviselői közül kiemelkedik Vitéz János érsek, kancellár (1408-1472), aki 1465-ben létrehozott Pozsonyban (ma Bratislava, Szlovákia fővárosa) egy négy karból álló főiskolát, s a tanszékekre neves humanistákat hívott meg. Esztergomban reneszánsz püspöki palotát épített, könyv- és képtára híres volt gazdagságáról.

A Ferrarában és Padovában tanult Janus Pannonius (Csezmicei János, 1434-1472) pécsi püspök, a magyarországi latin humanizmus legkiválóbb költője. Bár műveit latin nyelven írta, munkásságának fontos szerepe volt a világi magyar költészet fejlődésében. Egy nemzedékkel később a magyar erazmisták (Rotterdami Erazmus humanista követői) lettek a magyarországi humanizmus és reneszánsz kiemelkedő alakjai.

A függetlenség elvesztése (1526), a három tartományra tagolódás (Habsburg királyi Magyarország, a török hűbéres, de autonóm erdélyi fejedelemség és az oszmán-török birodalomba beolvasztott hódoltsági terület) és a reformáció térhódítása háttérbe szorította a magyar katolicizmust. Hatalmi és kulturális dominanciáját kisebb mértékben a 17. század folyamán, kiteljesítve a 18. században nyerte vissza.

A magyar ellenreformáció kezdeti szakasza egybefonódott a Richelieu és Mazarin nagyságával felérő magyar főpap, Pázmány Péter bíboros érsek (1570-1637) életművével. Erőszak nélkül visszatérítette a politikai elit többségét a katolikus hitre. Újjászervezte egyházát. Bécsben papneveldét (Pázmáneum), Pozsonyban (Bratislava, Szlovákia) jezsuita kollégiumot, Nagyszombatban (ma: Trnava, Szlovákia) 1635-ben egyetemet alapított, a mai budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem jogelődjét. Befolyását a császári udvar és a magyar rendek közötti egyensúly fenntartására fordította. E célból együttműködött a protestáns Erdéllyel is. Káldi György katolikus biblia fordításának költségeit Pázmány fele-fele arányban fedezte Bethlen Gábor (ur. 1613-1629) erdélyi fejedelemmel. Pázmány korának legnagyobb magyar egyházi írója is. Az "Isteni igazságra vezérlő kalauza" (1613) a katolikus hitvédelem klasszikus műve. Az ellenreformáció sikerében közreműködtek a jezsuiták. Kiváló iskoláik korszerűen művelt katolikus értelmiséget neveltek. Érdemeket szereztek a barokk egyházi tudományosság, színjátszás terén. Az első magyar közgazdasági főiskolát is ők alapították a 18. század közepén. A katolicizmus politikája a 17. század utolsó harmadában a császári abszolutizmust, a protestánsok üldözését erősítette. A Rákóczi-féle függetlenségi harc leverését a Habsburg-ház és a magyar rendek kiegyezését követően (szatmári béke, 1711) az ország egysége, társadalmi újjáépítése a katolicizmus szellemében ment végbe osztrák uralom alatt. A magyar vidéknek ma is jellegzetességei a barokk templomok, kálváriák, keresztek, a vallásos népszokások (búcsúk, zarándoklatok) amelyek egyúttal a "barokk hitegység" építészeti, életforma-emlékei. A mai néprajzkutatás a népi katolicizmus uralkodó rétegének a 18. századi barokk vallásosságot tekinti. A kor katolicizmusához hozzátartoznak a főpapi mecénások, akik Eger, Esztergom, Pécs, Szombathely, Vác és Veszprém városok barokk arculatát kialakították. A kor egyháza nem elsősorban újat alkotó, hanem restauráló egyház volt: általában a konzervatív erkölcsi és politikai felfogás oldalán állt. Ennek is tulajdonítható, hogy két vallásos katolikus uralkodó - Mária Terézia (úr. 1740-1780) és II. József (1780-1790) - a felvilágosult abszolutizmus jegyében változatos eszközökkel korlátozta a klérus hatalmát. (Az uralkodónő csökkentette a katolikus ünnepnapok - munkaszüneti napok - számát, ellenőrzése alá vonta a katolikus oktatást; fia még szorosabb ellenőrzés alatt tartotta az egész egyházszervezetet, kivette az egyház kezéből a cenzúrát, s a tanító és gyógyító rendek kivételével feloszlatta a szerzetesi közösségeket.)