660 éve a Magyar Királyságé volt az egész horvát tengerpart

Szent László magyar király horvátországi hódításait folytatva Könyves Kálmán 1105-ben foglalta el a dalmát városokat. Ettől kezdve évszázadokon át a Dalmácia birtokáért folytatott küzdelem határozta meg a velencei-magyar kapcsolatokat. 

A XIV. század első évtizedében Velence újra kiterjesztette fennhatóságát a partvidékre. Nagy Lajos 1345-ben azonban harc nélkül meghódította Horvátországot. Zárát viszont nem sikerült birtokba vennie, mert Velence tengeri-szárazföldi ostrom alá vette a várost. I. Lajos 1346 júliusában újra megpróbálta meghódítani Zárát, támadása azonban súlyos vereséggel végződött. Így a város feltétel nélkül megadta magát Velencének. A magyar uralkodó nyolc évre fegyverszünetet kötött a Velencei Köztársasággal, majd 1356-ban ismét támadást indított annak szárazföldi területei ellen, de kudarcot vallott Treviso falainál. Ezt követően a magyar-velencei háború újra Dalmáciában folytatódott, ahol 1357 nyarán a magyar uralkodó meghódította Spalato és Trau városát. Szeptemberben pedig seregével bevette Zárát is a helybeli magyarbarát polgárok segítségével. 1357 végére Sebenico (ma: Sibenik), 1358 elejére pedig Nona városa is a magyar koronához került.

A sikeres hadjáratot követően kötött békét Lajos király a Velencei Köztársasággal Zárában, a ferences kolostorban. Velence lemondott mind a városok, mind a szigetek feletti uralomról, elismerte a magyar királyt és utódait a terület egyedüli urának és a dalmát hajóknak szabad kereskedést biztosított az Adrián. Az egész tengerpart Raguzától a mai Rijeka vidékéig feltétel nélkül Magyarországhoz került. A velencei dózse lemondott dalmát és horvát hercegi címéről is, Lajos uralkodása alatt pedig nem is vált kérdésessé a magyar korona fennhatósága Dalmácia fölött. Nagy Lajos 1342-1382 közötti uralkodása idején a Magyar Királyság nagyhatalommá vált Európában.