Bős-Nagymarosi vízlépcső

A vízlépcsőrendszer terve 1977-ben, Magyarország és az akkori Csehszlovákia között aláírt kétoldalú szerződésben született meg: két duzzasztóművet terveztek a Dunára, egyet Bősnél (Gabčíkovo, csehszlovák oldalon), egyet pedig Nagymarosnál (magyar oldalon). A cél a vízenergia-termelés, a dunai hajózás javítása és az árvízvédelem volt. 1989-ben azonban Magyarország – erős környezetvédelmi tiltakozások hatására, a budapesti ivóvízbázis és a folyó menti ökoszisztéma veszélyeztetésére hivatkozva – felfüggesztette, majd végleg elállt a nagymarosi rész építésétől.

Csehszlovákia, majd annak jogutódja, Szlovákia ragaszkodott a szerződés teljesítéséhez, és 1992-ben egyoldalúan megvalósította az úgynevezett "C-variánst": a Dunát csehszlovák területen egy új mederbe terelték, hogy a bősi erőmű önállóan is működőképes legyen. Ez a lépés – mivel megváltoztatta a két ország közötti határfolyó vonalát – nemzetközi jogi vitát váltott ki. 1993-ban mindkét fél a Hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) elé vitte az ügyet, amely 1997-es ítéletében mindkét felet szerződésszegőnek találta: Magyarországot azért, mert egyoldalúan felfüggesztette a munkálatokat, Szlovákiát pedig azért, mert egyoldalúan valósította meg a C-variánst. A bíróság arra kötelezte a feleket, hogy tárgyalásos úton rendezzék a vitát – ez a végleges rendezés azonban a mai napig nem történt meg.

A bősi erőmű ma Szlovákia legnagyobb vízerőműve, amely a Duna e szakaszán biztosítja az áramtermelést. A vízlépcső és az ehhez kapcsolódó jogi-politikai vita a magyar-szlovák kapcsolatok egyik tartósan visszatérő témája maradt – legutóbb 2025–2026-ban indultak új egyeztetések a két ország kormányai között egy esetleges megállapodásról, de a részletek még nyitottak.